A Hammersmith Palais-ban vagyok egy fekete függöny mögött a bátyáimmal. Tetőtől talpig az egyenruhákba öltözve. Most először, mi vagyunk a The Black Parade, és az egész olyan, mintha erre a pillanatra vártam volna mindig is kisgyerekkorom óta.

idegesebb vagyok, mint valaha.

A gyomromban pillangók és kolibrik röpködnek össze-vissza, a kolibrik kábé ökölnagyságúak és belülről ütögetnek. A fények kialszanak és a tömeg kezd felbolydulni. Úgy tűnik, hogy tegnap még Ausztráliában voltunk a színpadon, befejezve egy hosszú, nehéz, két éves időszakot. Most megint együtt vagyunk, de valami megváltozott, valami erősebb lett.

A bemondó megszólal. Egy fülledt hangú brit hölgy ezt mondja: „Sajnálattal közöljük, de a My Chemical Romance nem fog tudni ma este fellépni előre nem látható okok miatt. A nehézségekért a legmélyebbről jövő sajnálatukat fejezik ki. A távollétük miatt néhány nagyon jó barátjukat kérték meg, hogy helyettük fellépjenek.”

A közönség energiája már annyira megnőtt, hogy egy egész városnak elég lenne. Nem látjuk, de érezzük őket. A sötétben látom, hogy Ray a helyén áll, éberen, koncentrálva. Bob elkezdi a tempót adni, és Frankie belekezd a ’The End’-be, ami azért ironikus, mert ez egyáltalán nem a vég… csak a kezdet.

Odafordulok Mikey-hoz, aki majdnem olyan idegesnek néz ki, mint én,

és azt mondom: „Szeretlek, Mikey.”

„Én is szeretlek.”, válaszolja.

a függöny legördül, és fehéret látok.

egyáltalán nem a vég.

a legjobb idők voltak, a legrosszabb idők voltak…

utána ismét a legjobb idők lettek.

A következőket Mikey Way írta:

Visszatekerés. A Taste Of Chaos-szal, két évvel ezelőtt indult el az, ami most The Black Parade néven ismert. Akkoriban, az album neve The Rise And Fall Of My Chemical Romance volt. Ez mindenképpen előrevetítette, hogy az album és mi is mivé fogunk válni.

A Three Cheers még csak hat hónapja jelent meg, amikor mi már el akartuk kezdeni írni a harmadik nagylemezünket. A lemezre utalások hangzottak el hangpróbákon vagy kósza hajnali órákban. Mindig az volt, hogy valaki a busz hátuljából (volt egy összetákolt, hordozható stúdiónk ott) kiabált a többieknek, hogy „Hé fiúk, hallgassátok csak ezt meg.” A ’This Is How I Disappear’, a ’Heaven Help Us’ és a ’Dead!’ itt születtek, pár másik dallal együtt, amik emlékként vagy más dalok részeiként végezték. Ahogy a banda egyre emelkedett, úgy nőtt a munka is. Még levegőt is alig kaptunk, nemhogy új dalokon gondolkodjunk.

Amíg a Green Day-jel turnéztunk, ugyanúgy írtunk egy pár dalt a tákolt-stúdióban a busz hátuljában. A lemez lényege kezdett kiformálódni. Fura módon, a Warped Tour-t úgy kezdtük, hogy az írott dalaink meglepően optimisták voltak. Ez meglepetésként ért minket. „Szóval akkor most végül is boldogok vagyunk?” sokan ezt kérdeztük magunktól. „Hova tűnt a mélabú és a csapás?” Egy hang ott motoszkált a fejünkben „Csak óvatosan azzal, hogy mit kívántok.”

A nagyturnénk előtt New York-ban, a S.I.R studios-nál készültünk fel. Annyira izgatottak voltunk, hogy megint együtt lehetünk és zenélhetünk. Erre nem nagyon volt lehetőség a korábbi turné zsúfoltsága miatt. Ekkoriban született meg az egyik kedvenc dalom, a „Disenchanted”. Mindig is szerettem volna, ha a bandának van egy Journey- féle balladája, és szépen lassan ez az idő is elérkezett. Az amerikai nagykoncert-sorozat alatt Európában és Ausztráliában is volt egy sor fellépésünk, ami a ’Three Cheers’ időszakot búcsúztatta. Ez volt az első nagyobb szünet szinte a banda megalakulása óta (leszámítva az addigi néhány napos szüneteket). Néhány dalrészlet, néhány akkor még névtelen dal ugyanúgy született ez alatt az idő alatt.

Amikor végre hazaértünk, kivettünk egy jól megérdemelt egy hónapos szabadságot. A bandában mindenki kapott egy nagy adag valódi életet, amihez hozzá kellett szokni.

Egy hónap után megint a S.I.R. studios – nál gyűltünk össze arra, amit a szakmában úgy mondanak, hogy ’a harmadik lemez előkészülete’. Egy csomó ember azt hitte, hogy csak egy lemezünk van, amikor is már kiadtunk egy másik albumot néhány éve még az Eyeball Records-nál. Ahogy elkezdtünk írni, a stressz egyre fokozódott. „Hogy fogjuk a Revenge-et folytatni?” „Mi van, ha az emberek utálni fogják ezt?” Minden banda erre gondol, amikor egy elég sikeres album után meg kell írniuk a következőt. Januártól márciusig szorgosan írtunk. Az izgalom ott volt a levegőben, dalt dal után köpültünk ki. Az olyan dalok, mint a Welcome To The Black Parade (akkoriban még a The Five Of Us Are Dying volt a címe), az I Don’t Love You, és a Mama ekkor születtek.

Március elsején az előkészületek azzal folytatódtak, hogy Los Angelesbe települtünk át. Azért hagytuk el New York-ot, mert úgy éreztük, hogy levegőváltozásra van szükségünk. Amikor megérkeztünk Los Angelesbe, egy nagyon is kísértetjárta kastélyba, a Paramour-ba kellett költöznünk. Ennek a háznak nagy híre volt arról, hogy fura és megmagyarázhatatlan események történnek benne. Néhányan csak nevettünk ezen; míg mások (köhöm, köhöm, én) félelmetesnek találták a házat. Amilyen szerencsém van, a legfélelmetesebb (és ahogy másoktól később megtudtam) a leginkább kísértett szobába kerültem. Mindehhez még hozzá jön az, hogy a szobában csak egy szál kék körte volt, ami nem világította be rendesen azt, csak hátborzongató homályt adott. Kutyaugatást lehetett hallani, ajtók csapódtak be emberek előtt (Frankie és Gerard) és kádak teltek meg vízzel, amikor senki nem volt a közelben (Bob). Egy nagy táncteremben állítottuk fel a cuccainkat, ami tömve volt félelmetes festményekkel, bútorokkal és szobrokkal.

A zene elkezdett magától folyni, és ezzel egybevágva, a dalok egyre sötétebbek, a dallamok és dalszövegek egyre maróbbak lettek. Az olyan daloknak, mint a This Is How I Disappear, vagy a Mama, voltak ezek a vészjósló, dübörgő részei. Olyan dalok, mint a Famous Last Words, vagy a Sleep, megíródtak. Az I Don’t Love You még inkább maró és fájdalmas lett (mintha alapból nem lett volna olyan). Dal dal után lett gyönyörűen és fájdalmasan megfestve. Minden frusztrációnkat kiadtuk, minden csöppnyi reményért kiáltottunk, megmondtuk a magunkét, éj éjt követve. Minden egyes dallal valami mássá alakultunk. Sosem leszünk ugyanazok, akik voltunk. Mi voltunk a Black Parade… szó szerint.

Az L.A. – i írás alatt csatlakozott hozzánk egy ékkő férfi alakban, akit Rob Cavallo – nak hívnak. Úgy viselkedett, mint egy tanító, tanácsadó és motiváló. Emlékszem minden egyes szikrára, amit belém tett, minden egyes bátorító szavára. Néhányunknak olyan volt, mint egy nagybácsi. Segített abban a legfőbb elképzelésünkben, hogy olyan lemezt készítsünk el, amitől megremeg a föld… legalábbis teljes szívünkkel azt reméltük, és abban hittünk, hogy ez így lesz.

2006 áprilisában vonultunk stúdióba, hogy elkezdjük felvenni a dalokat. Annyi új baráttal és munkatárssal ismerkedtünk meg, hogy a stúdióba járás jó érzés és termékeny folyamat volt. Minden egyes nap érezni lehetett ezt a hihetetlen érzést. Az első naptól kezdve tudtuk, hogy valami különlegeset birtoklunk. Először a The End-et, és a Dead!-et vettük föl, és ezek végeztével nem győztünk gyönyörködni. Amikor először meghallgattam őket, teljesen levettek a lábamról, és már nem volt afelől semmi kétségem, hogy most jött el a mi időnk. Két hónapig minden egyes felvett dal olyan érzés volt, mintha karácsonyi ajándékokat bontanék ki. Minden egyes hang után, ami elhagyta a hangfalakat, egy adaggal több adrenalint és büszkeséget éreztem. Emlékszem, hogy miután először meghallottam a Disenchanted-et, annyira megérintett, hogy szólni se tudtam, majd öt órán át folyamatosan azt hallgattam a társalgóban.

Két dal, amik nagyon közel álltak hozzám, és nagyon kedvesek lettek nekem: Cancer és a The Sharpest Lives. A legtöbb ember nem tudja meghallgatni a Cancer-t anélkül, hogy a gombóc ne lenne ott a torkában. Nem számít, hogy ki vagy, vagy hol élsz, a dallam és a szöveg úgyis megérint. Teljesen mindenki tud kötődni ehhez a dalhoz.

A felvételek és a keverés 2006 júliusában értek véget. A keverés alatt a dalok, amikbe szerelmesek lettünk, valami túlvilágiba és egetrengetőbe változtak át. Az állunk naponta leesett a dalokat hallva. A keverés után jöttek a végső finomítások. Amikor végleg készen volt, le tudtunk ülni, hogy a végleges változat belénk szívódjon.

Hihetetlenül büszkék voltunk a dalokra és egymásra, amiért elkészítettük szerintünk az abszolút My Chemical Romance albumot. Minden egyes dal az elmúlt években adott vérünk, izzadtságunk és fájdalmunk tetőpontja. A négy legjobb barátom nélkül a bandában ezt nem tudtuk volna így összefogni. A bátyám nélkül, valószínűleg ma már nem lennék itt. Szó szerint. A második anyám, Stacy Fass nélkül, már egy fehér köpenyben lennék valahol egy gumiszobában. Brian Schechter nélkül, nem lenne annyi ősz hajszálam. Csak viccelek, öreg. Te vagy a másik bátyám, aki sosem lehetett. Mindnyájótokat szeretlek és az életem köszönhetem nektek.

Szóval, az egész életünk itt van ebben a pihés dobozban, amit most a kezetekben tartotok. Az álmaim albuma. Csak remélhetem, hogy titeket is majd megérint és megráz. Mi vagyunk a Black Parade és ti is.

The Black Parade

írta

Bob Bryar

Nekem... a The Black Parade akkor kezdődött el tényleg, amikor ráeszméltem, hogy egy igazi lemezt fogok felvenni. Ez mindig is az álmom volt, de a múltban sosem volt lehetőségem rá. Dobolni léptem be ebbe a bandába. Majdnem két évig olyan részeket játszottam, amiket nem is én írtam. Most itt volt az idő arra, hogy tényleg létrehozzak olyan dolgokat, amik majd örökre megmaradnak.

Az egész a Warped Tour – on kezdődött. A buszunk hátuljában volt egy stúdió felállítva. Így másra alig volt helyünk, viszont akár egész nap zenélhettünk és gyakorolhattunk, ha úgy éreztük. Szerintem ennek nagy része volt abban, hogy az új lemez ilyen jól sikerült. Végül is nem sok mindent tartottunk meg abból, amit a buszon írtunk, de a számomra ez volt a legjobb út, hogy kitapasztaljam a dolgokat. Nem volt semmi nyomás és csak próbáltam beleszokni a dolgokba. Az utolsó dolog, amit lemezre vettem, az kábé hét éve volt. Nagyon ideges voltam.

Az idő nagy részében Toro különböző dolgok összekeverésével játszott. Azt vettem észre, hogy mindent túljátszottam. Eljátszottam a legbonyolultabb és legnagyszerűbb dolgot, amire csak gondolni tudtam. De mégse működött. Aztán egy idő után, elkezdtem magáért a dalért dobolni. Mindenképpen van egy pont, amit túljátszva az ember el tud rontani egy dalt. Most már tudom, hogy egy jó dal magáról a dalról szól és nem arról, hogy egy dolog ki van benne emelve.

A stúdiómunkálatok különböztek minden mástól, amit addig láttam. Eldöntöttük, hogy egy olyan stúdiót bérelünk ki, ahol a dobfelszerelésem az egész felvételi munkák alatt ott maradhat. Rendszerint a dobolást az első pár héten veszik fel, és utána a dobos munkájának vége is van. Mi azonban dalról dalra haladtunk. Ha meg akartam változtatni egy ütemet, ami már fel volt véve, bármikor megtehettem. Ez szintén egy nagy terhet vett le a vállamról. Jó példa erre a ’Cancer’. Az első verziónál a teljes szám alatt játszottam. Utána újra és újra meghallgattam, és elhatároztam, hogy visszafogom az egészet egy picit. Nem nagy változtatás volt, a végeredmény mégis teljesen más lett.

Egy csomó olyan dolog van a lemezfelvétellel kapcsolatban, amiről azt hittem, hogy már ismerős, aztán mégis az ellenkezője bizonyosodott be. Az egyik ilyen dolog, hogy csak bemegyünk a stúdióba, aztán könnyedén és gyorsan összehozunk egy nagyszerű lemezt. Tévedés. Ez valószínűleg az életem egyik legfurább szakasza volt. Pontosan emlékszem rá, hogy egyszer azt mondtam Gerardnak, hogy a The Black Parade ki akar nyírni minket. Néhány ponton tényleg így érződött. Egy csomó személyes és orvosi dolog történt velünk. Ezek a problémák, és a tény, hogy öt srác megpróbálta a tőlük telhető legjobb lemezt összehozni, néha elég nagy megpróbáltatásokhoz vezettek. Hogy ezzel megbirkózzunk, volt egy megoldásunk, a viharszoba. Nem is egy, hanem három. Ezekben a szobákban a súlyos dolgok közül is a legsúlyosabbakat beszéltük meg. Ezeket a témákat kisebb, csöndesebb, személyesebb szobákban kellett felhozni. Személyesnek kellett maradnia. Ha bárki más meghallotta volna, hogy mikről folyik ott a szó, biztos, hogy kórházba dugtak volna minket. Így visszatekintve az egész dolog őrültnek hangzik, de akkor ez az egész a világ végét jelentette nekünk. Itt van egy példa egy ilyen szituációra. Arra fogom az egészet, hogy már nagyon fáradt voltam, mert már most így visszatekintve mind tudjuk, hogy tévedtem. A felvételek alatt egy indulót kellett játszanom. Játszottam azt, ami szerintem odaillő volt, de mindenki más azt mondta, hogy túljátszom. Én, valamilyen oknál fogva, átmentem bunkóba, és elkezdtem vitatkozni. Röviden: egy ilyen szobában kötöttem ki. Órákig beszélgettünk, és végül olyan témák is felmerültek, amik egyáltalán nem is tartoztak oda. Ezért tartott minden ilyen összeülés olyan nagyon sokáig. Az egyik dologból jött a másik, abból a harmadik és így tovább. A legvégén, minden ilyen összeülés jól végződött, és mindenki boldog volt és mosolygott.

azokat az embereket is meg szeretném említeni, akik egyszerűbbé tették a felvételeket.

felsorolom őket, majd beszélek róluk:

Rob Cavallo, Doug McKean, Chris Steffen, Mike „Sack” Fasano és Hans.

Robot nehéz volt először kiismernem. Nagy, híres producerhez méltóan kellett volna viselkednie, de egyáltalán nem volt olyan. Elvitt minket vacsorázni, és emberekként kezelt minket, és nem egy bandaként, akiket híressé akart tenni. Nem is nagyon szólt bele a dobolásomba, hanem egy csomó bátorítást kaptam tőle. Azon kívül mindig ott volt, ha beszélgetésre volt szükség. Még ha a problémának semmi köze se volt a lemezhez, bármelyikünket fel tudta dobni, hogy az a bizonyos probléma ne hasson ránk negatívan. Ő mindenképpen az az egyetlen ember, aki ennek a lemeznek a producere lehetett.

Doug szintén egy másik ember, aki egy elsőrangú s***fej lehetett volna, ha úgy akarta volna. Van egy Grammy-je. Manapság ha van egy Grammy-d, érinthetetlen vagy. Egész nap el tudtam hülyülni Doug-gal iChat-en, utána bementem a stúdióba és rájöttem, hogy ez a rendes srác a legjobb technikus az üzletben. Doug kapásból hihetetlen hangokat tudott keverni. Megvannak a módszerei arra, hogy hova tegye a mikrofonokat és más kütyüket amiket ő hoz mindig a melóhoz. Mindegyik banda szerint Doug csavar egyet a dalokon és a lehető legjobb cuccot hozza létre. A felvételek jó hangulatban teltek, az alkotókedv virágzott. Mindig adott nekem időt és engedte, hogy annyiszor doboljak fel egy-egy részt, amennyiszer csak akarok. Doug szintén az egyedüli lehetőség volt ehhez a lemezhez.

Chris Steffen volt a technikus asszisztense a lemezen. Úgy néz ki, mint egy hippi, de az ember olyan, mint egy számítógép. Nagyon okos, és Nebraska-i. A felvételeket simává tette, a stúdiót pedig otthonossá. Plusz azt is ki kellett bírnia, hogy Doug és én minden tíz percben azzal nyúzzuk, hogy hozzon Coffee Bean-t. Reggelig fenn maradt, hogy felügyeljen a személyes ügyeinkre, mert tudta, hogyan kell. Mindnyájunkat boldoggá tett és tőle a munka könnyedén folyt. Chris rulez.

Sack a dobfelszerelésért felelt a lemezen. Ez a folyamat sokkal nehezebb volt, mint azt gondoltam volna. Minden egyes dalhoz más cuccok kellettek. Sok olyan helyzet volt, amikor én azt mondtam, hogy jól szólnak a dobok, de Sack és Doug nem egyeztek meg velem. Olyan dolgokat kerestek, amikről addig nem is tudtam. De amikor úgy találták, hogy tökéletes a rész, a dobok elkezdtek dalolni. És ez mind Sack nagyszerű ötleteinek és soha ki nem fogyó pacsijainak köszönhetők. Sokat segítettek nekem.

Ezek a The Black Parade fontosabb emlékei számomra. Örülök, hogy be tudtuk fejezni és alig várom, hogy turnézzunk vele, és élőben játszhassam a dalokat. Ez a legjobb és a legőrültebb dolog, ami valaha is történt velem és meg szeretném köszönni a másik négy srácnak az élményt. Tartozom nekik.