1.the end

ˇ         Ray –

ˇ         Minden nagy dolog egy kis ötlettel kezdődik, nem? G a S. I. R. stúdióba, a lemez felvételének első szakaszakor hozta be ezt a részletet. Egy nagyszerű pengetett háromnegyedes ütem, egyszerű, mégis hatásos. Emlékszem, hogy azonnal magával ragadott a szavak miatt, amiket Gerard énekelt mellé. Ahol az ’Intro’ tényleg elszabadul, az az a rész, ahol azok a hatalmas dübörgések bejönnek és mindent megváltoztatnak azzal kapcsolatban, amit gondoltál a dalról. A cél az volt, hogy a hangzás eposzi, mindennél nagyobb legyen. Már New York-ban is így hangzott, de a munka, amit mindenki belefektetett ebbe a számba, az egészet egy új szintre emelte. Robnak volt az az ötlete, hogy a fő gitárszólamot játsszuk egyszerre a gitáron lehetséges minden oktávban, aminek az eredménye ez a félelmetes de gyönyörű dallam lett. A Pink Floyd ’The Wall’-ja nagy hatással volt erre a dalra. Az a mindennél-nagyobb hozzáállás elkezdett mindenki vérébe beivódni, majd végül is az egész album során cél lett.

- Frank -

 Hmm, emlékszem, amikor ezt a számot még ’Intro’ – nak hívtuk. A’The End’-et Gerard és az én egyik kedvenc David Bowie számunk ihlette... ezt a számot sok olyan válogatás kazettára felraktam, amiket olyanoknak csináltam, akik közel álltak hozzám, sőt még olyan kazettákra is rákerült, amik a koncertek előtti bemelegítéseknél voltak hasznosak. Mindig van néhány szám, amik egyből bekerülnek az ilyen válogatásokba: Danzig ’Mother’-je, Elvis Costello ’Oliver’s Army’-ja, Jim Carrol ’All The People Who’ve Died’ és persze a ’5 Years’. Szóval nekünk van értelme, hogy egy olyan számmal kezdeni ezt a lemezt, ami egy olyan dal előtt tiszteleg, amitől legyőzhetetlennek érezzük magunkat. Úgy érzem, hogy ez megadja az alaphangulatot az utazáshoz, ami a hallgatóra vár. Emlékszem, hogy bajlódtam a ritmussal még először Gerarddal, hogy pont jó legyen. Még egy - két akkordot fel is kellett találnom... de a nap végére Rob Cavallo házában bömbölt a hangszórókból mindaz, amit csak remélni tudtunk.... a munka bevégezve.

2. DEAD!

- Ray -

 Az ’Intro’ borongóssága után a Dead!-ben lévő energia mindenképpen ironikus fekete humor. Először 2005 vége felé, egy turnén kezdtünk el dolgozni ezen a dalon. A fő inspiráció egy Electric Light Orchestra szám volt, aminek van egy vicces alaphangulata, ugyanakkor az egész dal alatt ott van egy nagyon jó lüktetés. Ettől rögtön mindenki elkezdte ütemre mozgatni a fejét, és mi megpróbáltuk ugyanezt elérni a ’Dead’- nél. A dal akkor állt végleg egybe, amikor a legutolsó rész is elkészült. Bob dobolása nagyon jól előkészíti ezt a szakaszt. A ’la, la, la, la, la’ dallam nagyon jó összekötő és tökjó dolog énekelni. A legjobb rész az volt, hogy G-nek, Franknek és nekem egyszerre kellett énekelnünk, szóval ez egy olyan rész, amit mindig várok, amikor élőbe kell eljátszanunk. A szóló gitárrészt is nagyon szerettem írni. Ki akartam próbálni hogy milyen összevegyíteni Chuck Berry-t és Brian May-t, szóval ott vannak dallamok egyenesen a ’Johnny B. Goode’-ból, hozzáadva ’May’ duplázását és harmóniáját. Oké, és valamilyen módon Woody Woodpecker is becsúszott... Frank írt egy nagyon, nagyon jó dallamot a refrént megelőző résznél. Írtam mellé egy kiegészítő dallamot, de csak elhomályosítottam vele azt. A végén csak a nagyobb, hatásosabb dallamokat hagytuk meg, és így jobban is hangzott. Az ő részei így kapnak egy kis teret, és a lemezen található soksok kedvenc részem közül így lett ez az egyik.

- Frank -

 Emlékszem, hogy a ’DEAD!’ nagyon korán került szóba. Az államokban turnéztunk, arra tippelnék, hogy Buffalo táján, vagy valami ilyesmi, de emlékszem, hogy G és Toro előjöttek egy dallal, ami kiemelte a ’Headfirst For Halos’-ból a jó részeket és azokra épített. Amint meghallottam, tudtam, hogy jó úton járnak. Azt hiszem, hogy írtam hozzá egy-két dallamot még aznap éjszaka, de utána a dal szüneteltetve lett, és ismét a turné vette át az első számú helyet. Arra viszont emlékszem, hogy Gerard még akkortájt azt mondta, hogy az új lemezen a ’Dead!’ lesz az első helyen. Amikor megérkeztünk New York-ba, hogy elkezdjük az írást, a ’Dead!’ volt ez első dal, amivel komolyan foglalkoztunk, és minden egybe is állt, és csak szárnyalt az írás. Beatles-es üteme volt, a második versszakban pici, elnyújtott gitárrészekkel... ez egyszerűnek hangzik, de nem az, fogós a cucc, és nehéz jól eljátszani. Tudod, hogy hány banda akar úgy hangzani, mint a Beatles, utána meg csak egy nagy adag szemét az egész. De tényleg úgy hiszem, hogy mi jól eltaláltuk a dolgot, különösen a szám végi dallam a la-lá-kkal üt mindig szíven. Akkor is így volt, amikor először hallottam, és még most is kiráz tőle a hideg. Oh, és utóirat – én akartam azt a tuba részt az átmenetben már az első naptól fogva, szóval ha utálod, gyere, és beszéld meg velem. A cucc kemény dolog, bármit is mondasz.

3. This is how i disappear

- Ray -

 Ennek a dalnak az eredete másfél évvel ezelőttre, ha nem többre tehető. A kezdő dallam egy San Fransisco-i parkolóban lett megírva, majd egy öltözőben lett folytatva, ahol kezdett kiformálódni. G-nek volt egy jó dallama a versszakhoz, nagyon klasszikus hangzású. És volt egy nagyon jó refrén, ahol nagyon magasra felviszi a hangját. Általában az működik nekünk, amikor mollba rakjuk a dalokat, különösen D-mollba, mert G ott szól a legjobban. A dal alapját egy ’Boss digital recorder’-en kezdtem felvenni, és írtam is egy szép, levegős átvezetőt. A Boss-on a dobok is be voltak programozva, szóval nagyon jó volt látni, ahogy Bob szétzúzza a dobokat miközben először játszottuk el a dalt élőben. Az energia megvolt benne, de alapjában véve valami hiányzott. A dal túl unalmas volt. Semmi izgi nem történt benne, és a versszakok alatti dallam hasonló volt a refrénéhez, szóval az egész egy idő után monotonná vált. Frank azt javasolta, hogy egyszerűsítsük le a refrén alatti dallamot, ami végülis ahhoz vezetett, amilyennek a dalnak igazán lennie kellett. Az a sor, hogy „How I disappear” eredetileg G-dúr felett volt, de az új verziónál ez A-dúr felett lett, ami egy teljesen új hangzást adott neki. Az idő tájt egy csomó Smashing Pumpkins-ot hallgattam, különösen a ’Zero’-t és folyamatosan elámított, hogy pár tompított hang és egy oktáv hogy lehet ennyire súlyos. Megpróbáltam egy ilyen részt írni, és így jött létre a rész rögtön a refrének előtt. A srácoknak annyira tetszett, hogy a dal alatt több részre is be akarták rakni. Súlyosan szólt mint állat, de először teljesen a dolog ellen voltam. Hála istennek Frank és Bob nagyon akarták, hogy megmaradjon ez a szakasz. Az idő múltával ez lett a kedvenc részem a dalban. Végül, hogy minden a helyére került, úgy éreztük, hogy készen vagyunk a dallal.

- Frank -

 Mikor is dolgoztunk először ezen a számon? Nem igazán emlékszem. Őszintén szólva az elején nem voltam oda érte, tetszett benne néhány rész.... de nem voltam tőle feldobva. De, egy idióta vagyok, mert most már imádom ezt a dalt. Azt hiszem egy éjszaka a qrvára megszállt Paramour-ban, Ray és én cigiztünk, és valami régi urnán nyomtuk el őket, majd megidéztük a hangnemek szellemét... (????) mert az volt az éjszaka amikor a keményebb szekciót átírtuk egy gyorsabb B szekcióba. Ray csak elkezdte ezt a ritmust, ami a kedvenc részem a számban. Ez volt az első olyan dal, ahol Ray és én a refrénhez teljesen különböző részeket írtunk, majd csak simán egymás mellé raktuk őket. Szerintem a végeredmény marha jó lett, az egész igazi csapatmunka volt. Így visszatekintve remek éjszaka volt, a dal önmagától életre kelt. Volt egy festmény a szobában valami kósza lány cickóiról, mi gitároztunk és nassoltunk... a sütik és a Cheetos teszik teljessé a világot asszem.

4. The sharpest lives

- Frank -

 Hallottam, hogy Gerard már egy ideje próbálkozik ezzel a dallammal, de nemcsak ezen az egyen dolgozott akkor. Ha ismered, meg tudod mondani, hogy mi az, amire nagyon ráállt, és mi az, amit későbbre akar hagyni. Ha valamire ráállt, akkor valaki odaül gitárral mellé... kérdés nincs, ha megjön az inspirációja, az ragályos. De ez a dolog más volt, azt mondta, hogy oh, van ez az ötletem, eldúdolta, majd dolgozott máson. Szóval kábé a lemezfelvétel háromnegyedén kellett túl lenni, hogy ez a dal is napvilágot lásson... gondolom, akkor volt ideje. Szóval miközben írtuk, már vettük is fel, ami egy teljesen új élmény volt nekem. Hah, emlékszem, hogy Gerard azt mondta nekem, hogy kell lennie egy kém gitár résznek a refrén előtt, és hogy én vagyok rá a megfelelő ember. És én rögtön úgy álltam hozzá, hogy fákk jee, én vagyok a megfelelő ember. Mer’ csak ezt mondhatod a srácnak, akit szeretsz és tisztelsz, mikor azt mondja neked, hogy a te stílusod kell, és te vagy az egyetlen megfelelő ember. Persze miután kiment a szobából rá kellett jönnöm, hogy írnom kell egy kém gitár részt egy elektro-rock-táncolós számhoz... basszus. Esküszöm soha nem láttam egyetlenegy 007-es filmet sem – kicsit gáz volt. Na mindegy, aznap egész éjszaka gyakoroltam, majd másnap Bobbal együtt megcsináltuk azt a részt. Most már ki vagyok békülve vele, de akkor még rajtam volt a gyomorgörcs. A kedvenc részem az átmenet. Jamie, a te operaénekes mintáid talán minden idők legmenőbb dolgai.

5. welcome to the black parade

- Ray -

 A ’Parade’ egy nagyszerű példa arra, hogy egy dal mennyi változáson tud átmenni a végleges verziójáig. Még New York-ban úgy indult, hogy különböző tempójú és hangzású részek lesznek egymás után rakva, hasonlóan a Green Day ’Jesus Of Suburbia’-jához. Volt néhány tökjó rész, de az egész dal nem állt össze, és ez a tény fontosabb volt annál, mint hogy van a számban néhány jobb részlet. Amikor megérkeztünk L.A-be, felgyorsítottuk a tempót, és megtartottuk a jó részeket, és a dal elkezdett formát felvenni. Akkor tulajdonképpen be is töltött egy űrt, mert az idő tájt csak középtempójú dalokat írtunk, és ennek az egynek volt egy nagy adag energiája. Szimpla zongorából és énekből átment gyorsabb punk nótába. Az átmenet nagyszerű, klasszikus hangzású volt (’Canon in D’) amit már régóta ki szerettünk volna próbálni, és ez most nagyon jól bele is illett a dalba. A dal vége felé a hangnemet is megváltoztattuk, amit eddig még egyszer se csináltunk, ez a dal végét még drámaibbá tette. A dal könyörgött egy nagy, harmonizált szólóért (komolyan!) szóval írtam egyet, majd fel is vettem a jó kis megbízható MBox-omon és az ütött - kopott laptopomon. Úgy érezve, hogy a dal készen van, fel is vettük ebben a formájában.

Egy pár hétig így hagytuk a számot, és később Gerard javasolta, hogy vegyük elő újra és próbáljunk ki rajta néhány dolgot. Ez először meglepő volt, mert addig az volt a dalok közül az egyik favorit, de ő úgy érezte, hogy a dal jobb is tud lenni. És amíg először mindenki nyugtalan volt miatta, megerőltettük magunkat, hogy a jó dalból még jobbat csináljunk. Új ötletek jöttek, és ezzel együtt jött a ’The Parade’ is, az album címe. A korábbi zongora intrót felváltotta egy új, majd a különböző hangszerek jöttek be szépen egymás után, amíg végül minden egyszerre zendült fel fúvósokkal, gitárokkal, dobokkal. Frank ehhez a részhez írt egy remek dallamot, amihez én később írtam egy kísérő részt. A Frank által írt rész nagyon megindító, és a valaha írt egyik legjobbja.

A versszaknál megmaradt a régi dallam, de Gerard sokkal jobb énekkel és dalszöveggel jött elő. Megváltoztattunk egy akkordot a refrénben, és megint, a legkisebb változtatás hozta a legnagyobb hatást. A „We’ll carry on” sor nagyon jól passzolt így ehhez a részhez. A régi szólót megváltoztattuk és a szám elejére került. Nagy falat volt elveszteni ezt a szakaszt, de az egész a dal érdekét szolgálta. Meg tudtam tartani annak a szólónak a legjobb részeit, és az újjal kombinálva így még nagyobb súlya lett, még több érzelmet tudott közvetíteni. Az utolsó részt a szólóban az aznap előtti este vettem fel a laptopomra a lakásomban. Annyira ideges voltam később a stúdióban, nem tudtam normálisan eljátszani! Ez volt az utolsó rész, amit fel kellett gitároznom a lemezhez, úgy látszik, hogy nem akartam, hogy vége legyen...

A dal végi szekcióban lelassul a szám, G pedig hosszan, hosszan, és mindennél magasabban énekli a szavakat egymás után. Chris Lord-Alge, a mixerünk, mindenkit meglepett, amikor a dal végére odarakta azt az egyetlen dobütést. Mindannyian imádtuk. Ami ezzel a dallal történt, nagyon különleges volt. Mindenki a saját teljesítőképességének a határáig jutott el, félredobva minden olyan érzelmet, ami már az addig is jó dalhoz kötötte őket, hogy így egy teljesen új szintre juttassák el azt.

- Frank –

 Basszus, legyen szó arról, hogy valami átmegy a szűrőn... ez a dal négyszer lett átírva. A legkorábbi inkarnációja egy dallam volt, ami az ’I Brought You My Bullets’ írása idején keletkezett. Bezony, olyan régen. Emlékszem, hogy még alig csatlakoztam a bandához és az volt a mi punk rock ’My Way’ – ünk (olyan, mint a Sid Vicious verzió, csak jobban összhangba hozva) és egy nagy kedvenc is azon a lerobbant tanyán, amit gyakorlóteremnek hívtunk. Barátok jöttek részegen vagy mittomén, hogy megnézzék a gyakorlást, és mindig kértek valamit – emlékszem, hogy a ’5 Of Us Are Dying’ volt mindig az enyém. Namármost a dal nem lett befejezve a Bullets-szel együtt, és ott lett hagyva összeverten, vég nélkül, elfeledve. A ’5 Of Us’ újra fel lett hozva, amikor New Jersey-ben írtuk a Three Cheers For Sweet Revenge-t... megpróbáltuk felidézni, hogy mink volt meg... megpróbáltuk onnan folytatni, ahonnan korábban abbahagytuk... de volt egy csomó dalunk, amin már dolgoztuk akkor, és nem lett befejezve. A dallam azért elkerült L.A-ba és meg is mutattuk Howard Benson-nak, főleg azért, mert annyira szerettem, hogy akárhányszor írtunk valamit, mindig felhoztam. De Howard nem gondolta, hogy a dal elég különleges ahhoz, hogy tovább dolgozzunk rajta, ezért a Revenge – ről is ki lett tiltva. Két évvel később NYC-ben találtuk magunkat dalírás közben, és mivel a szokások embere vagyok, felhoztam, hogy na és mi van a ’Five Of Us Are Dying’-gal... elbabráltunk azzal, amire még emlékeztünk belőle, majd végül is ebből lett egy kész dal. Lassú volt, de volt egy el nem vitatható ereje... hasonlóan a ’When My Guitar Gently Weeps’ – hez vagy a ’Dig A Pony’ - hoz (egy személyes kedvenc). Majd innen átkerült L.A-be az előmunkálatokra, és azt mondtuk, hogy mi lenne, ha felgyorsítanánk, megváltoztatnánk a refrént, majd leegyszerűsítenénk. Vagyis alapvetően mit csinálna vele a Ramones? Bumm... szíven ütött minket... imádtuk... annyira imádtuk, hogy eljutott a stúdióig, végre be lett fejezve, hogy rákerüljön a lemezre. Aztán meghallgattuk, még többet hallgattuk, majd megkérdőjeleztük. Főleg, hogy ez volt a legjobb, ami tőlünk telik, a refrén eleget mond nekünk? Gerard azt érezte, hogy jobbat is tudunk ennél, Ray-jel együtt kipróbáltak valami mást a refrénre, amitől egy új dallam lett ott. De azzal, hogy a refrént megváltoztatták, változott az egész dal. Mindent újra kellett írni. Szkeptikus voltam, még mindig imádtam az eredeti verziót, és megint féltem, hogy a dal erre a lemezre se fog rákerülni. De emlékszem, hogy aznap, hogy kipróbáltuk az újabb verziót, Gerard azt kérte tőlünk, hogy bízzunk benne, és hogy tegyük ezt a verziót is a magunkévá. Nem fogok hazudni, az első próbálkozásnál nagyon nem tetszett így a dal. De utána dolgoztunk rajta, majd még többet dolgoztunk rajta, Gerard széténekelte az agyát is, és az egésznek kezdett értelme lenni. Ez a dal volt az, amin valaha is a leghosszabb ideig, és a legtöbbet dolgoztam. De tényleg igazán úgy érzem, hogy a befejezett változat minden szava és minden hangjegye megérte. Annyira büszke vagyok mindenkire a bandában, mindenki hihetetlen munkát végzett ezen a lemezen, és szerintem a dal ezt tényleg meg is mutatja. Utóirat: hallgassátok az egészet figyelmesen, meghallhatjátok az apukámat is rajta.

6. i don’t love you

 -Ray –

ˇ         Ez azon dalok egyike, amelyik önmagát írja meg. A versszak és a refrén múlt évben egy turnén született meg, így igen hamar egybe is állt, amikor elkezdtük az írást New York-ban. Az egész dal nagyon nyugtató, kezdve G vokáljától Frank kíséretéig, a legjobb mód, hogy leírjuk, hogy úgy folyik, akár a víz. Ez a dal egy nagyszerű példa Frank stílusára, ahol kísérő szólamokat sző bele a zenében lévő hézagokba. A lassabb tempó még több teret nyújtott neki, hogy ezzel eljátsszon. Megpróbáltuk visszaadni a CCR ’Who’ll Stop The Rain?’ és ’Have Yor Ever Seen The Rain?’-jének a hangulatát, szóval hozzáadtunk egy B3-at és egy Wurlitzer-t a hangzáshoz. Egy nagyon egyszerű szólót írtam ehhez a dalhoz, ami végül a kedvenc részem lett a lemezen. Van egy lágyabb, halk rész a szóló után, ami felkészít a nagy refrénre a dal végén. Gerard vokálja tényleg jól harmonizál a zenével, és a szöveg is annyira igaz és őszinte, hogy még akkoris megindít, ha nem akarod.

- Frank –

 Ez a dal igen gyorsan elkészült, és nem is nagyon változott az első verzió óta, amit még NYC-ben írtunk. Ez a szám mindig is a szivem csücske volt. Az egész valami klasszikusra emlékeztet, például amit Otis Redding csinált volna. Ez mindenképpen az egyik kedvencem a lemezen... és nem hiszem, hogy a számoknál csak potyára játszok el részeket, szóval nesztek.

7. house of wolves

 - Frank -

Ez a dal már nagyban az L.A-i felvételek alatt született. Az idő tájt volt egy nehéz szakasz az írásban. Személyes problémák adódtak, amitől mindenkinek elment a kedve a zenéléstől. Emlékszem, hogy azon gondolkoztam, hogy bassza meg, ez így nagyon nem jó. Kellett, hogy valakit megint megszálljon az ihlet, hogy aztán ez átragadjon a többiekre, már kezdtem ideges lenni. Szóval emlékszem, hogy leültem, és annyira akartam írni egy dalt, valami nagyon jót... ami egy hiba volt, mer’ amint úgy állok hozzá a dolgokhoz, hogy ó, most fogok írni egy dalt, semmi se jön össze. Szóval másnap megpróbáltam másképpen hozzáállni. Elővettem ezt a nagy piros akusztikus gitárt, amit Rob folyton a házban hagyott és elhatároztam, hogy olyan fajta dallammal fogok próbálkozni, ami az apukámnak is tetszene. És ami akkor született, az lett a ’House Of Wolves’ alapja. Megmutattam a srácoknak, és újra elkezdtünk dolgozni. Még most is elmosolyodom a tudattól, hogy egy, az apukámnak írott dal indította be újra az írást.

 8. cancer

ˇ         Ray –

ˇ         Emlékszem, amikor Gerard egyszer késő éjszaka jött hozzám ezzel a dallal, általában abban a napszakban születtek a legjobb részek. A lemez irányvételéről beszéltünk, az érzelmekről, amiket dalok váltanak ki belőled, és hogy még milyen érzelmek hiányoznak. „Van ez a dalom...” mondja. Még nem volt zene hozzá, csak a szöveg, és a dallam, ahogy énekelte. Elkezdte énekelni, és basszus, milyen jó volt. Megfogtam egy gitárt, és elkezdtük hozzá megírni az akkordokat, az alapján, hogy mi passzol leginkább a dallamhoz. Kihívás volt, mert olyan akkordokat kellett mellé írnom, amilyeneket normál esetben nem írnék. Az ujjaim úgy mozogtak, ahogy máskor nem. Egy óra vagy valamivel több után elégedettek voltunk azzal, amit írtunk, de már akkor tudtuk, hogy a dalhoz majd zongora is kell.

Másnap megmutattuk Robnak és a többieknek, és mind imádták. Annyira különbözött mindentől, amit addig írtunk. Nagyon egyszerű volt, ami megengedte, hogy a fő dallam és a dalszöveg mind kellőképpen hassanak. Rob eszméletlen hangsorokat játszott mellé. Minden alkalommal, amikor hallom őket, valami összeszorul a gyomromban.

Bob egy nagyon egyszerű ütemet adott mellé, és a lehető legjobb pillanatban fokozza a feszültséget azzal, hogy némileg megváltoztatja ezt az ütemet. Ez azon pár dal közül az egyik, aminél a basszusgitárt is én írtam, és jó dolog volt olyan részeket írni, amik harmonizálnak a dallammal és a zongorával.

Bármilyen jó is volt a dal, nehéz volt megbarátkozni a témájával. Vajon túl felkavaró lesz az embereknek? Többet fog ártani, mint segíteni? Egy pár napig gyötört a gondolat, de végül egy ismerősöm, akire magára is hatással volt a betegség, meggyőzött, hogy ez a dal azok előtt tiszteleg, akik emiatt a kór miatt hunytak el, és segíteni fog a családtagjaiknak, hogy fel tudják dolgozni a tényt.

- Frank –

 Ez a kedvenc dalom azok közül, amiket valaha is írtunk. Nem tudom csak úgy hallgatni. Minden egyes alkalommal mélyen átérzem, és meg kell próbálnom visszatartani a könnyeimet. Gerard éneke valószínűleg az egyik legjobb, amit valaha is hallottam. Erős, ugyanakkor törékeny, szomorú, megsebzett, őszinte. A kedvenc bandám tagja vagyok.

9. mama

 - Ray -

 Ez a dal lett a lemez legkísérletezőbb dala, ahol tényleg csak jól akartuk érezni magunkat, és annyira kreatívak akartunk lenni, amennyire az csak lehetséges. Ugyanakkor ennél nagyon filmszerűek is akartunk lenni, hogy a különböző részek különböző képeket idézzenek fel a halálról és a háborúról. A kórusokban az ütem szokásos régi orosz polka sztájl, de G éneke teszi az egészet újjá. A gitárrészt felvenni itt nagyon trükkös volt, mert azt szerettük volna, ha egy picit zajosnak és réginek hat, csakúgy, mintha egy száz évvel ezelőtt felvett gitárdallamot hallgatnál. Néhány próbálkozás után Robnak sikerült ezt elérni, belekeverve egy kis adagnyi szünetet plusz visszhangot.

Mivel a versszakok annyira másképp hangzanak, a refrénbe több rock-ot akartunk belevinni. Egy kis szünet után berobban a refrén és szárnyal is tovább. Frank remek részeket írt, amik hozzáadnak a refrén dark metal energiájához, Bob tamtamja pedig rátesz egy lapáttal, mintha a refrénnel egy teljesen más dalt kezdtél volna el hallgatni.

A második versszakban Gerard elszórakozik azzal, hogy több fajta hangon énekel (másik tisztelgés a The Wall előtt) amitől másabb lesz a már a dal elején hallott dallam. Az egyik verziónál néhány megkevert fúvós részt is hozzáadtunk ehhez a versszakhoz, de végül így már túl sok lett volna. Megtartottunk egy gitársort amit egy program segítségével írtam. Amikor ez bejön, úgy érzed magad, mintha eltévedtél volna, és bekerültél volna ’A Clockwork Orange’-be. Ez jó dolog, nem??? A második refrén után a versszakok egy keményebb változatát kezdjük el játszani. Frank egy nagyon jó részt írt, ami egy teljesen más érzést adott ennek a résznek, a dal még inkább magával ragad. És ezután jön a lemez legkeményebb része.

Kábé hat gitár játssza egyszerre ugyanazt, más hangszínben. Az egyik kedvencem az, amit valószínű, hogy csak a delfinek, kutyák, vagy bálnák hallanának meg. De ott van, csak ahelyett hogy hallanád, inkább érzed. Ebben a szekcióban eredetileg lett volna egy csomó háborús zaj is, de a végén az egész túl zavaros lett volna, nem is lehetett volna hallani, hogy mit csinál a banda! Csak a légoltalmi szirénát hagytuk meg, Gerard végül ezt egy olyan dologgal tetőzte meg, amit csak egy megszállott üvöltéséhez tudok hasonlítani. Az egész beteg, mint az állat.

Az ezutáni visszafogottabb rész olyan, mint a vihar előtti csend, amikor a cucc tényleg átmegy őrültbe. Már ha a tény, hogy Liza Minelli énekel a dalban, nem eléggé őrült. Liza fucking Minelli. Hihetetlen volt, kedves, és a lehető leghiperszupernagyobb szívességet tette nekünk. New York-ból hívott és ott vette fel a részét, a saját ötleteit adta elő, és kisujjból kirázta az egészet. A megtiszteltetés, hogy hallgathattam, ahogy felénekel valamit az egyik dalunkhoz? Ööö, az életem egyik legjobb pillanata.

A csendes rész után jön a finálé. Annyi embert gyűjtöttünk össze, amennyit csak tudtunk, betuszkoltuk őket a hangfelvevő stúdióba, majd felénekeltettük a részt hamis részekkel meg amit csak el tudsz képzelni. A gitárok nyikorognak, a dob és a basszus dübörög, az egész teljes káosz. A dal végén egy rövid tisztelgés van a Metallica ’One’-ja előtt, a gépfegyverzajjal, a dobpergéssel, amit a hegedű követ és valami, ami tangóharmonikaként szól, de mégse az. Liza műve ez a hihetetlen dolog, amikor elkezdett nevetni, aztán hirtelen ez átment sírásba.... ez az egyik legnagyszerűbb spontán dolog. Hallgasd figyelmesen.

- Frank –

 Ember, nem is tudom, hogy mit mondjak a ’Mama’-ról, ő a második kedvenc dalom a lemezen. Azt hiszem, hogy néhány változáson átment a kezdeti verziója óta, de ezek a változások mind természetesek voltak. A dal inkább magától kezdett el alakot ölteni, minthogy dolgoznunk kelljen rajta. A véleményeink mindig vegyesek voltak vele kapcsolatban... mindig is imádtuk, de azon tűnődtünk, hogy vajon majd a közönség is meg tudja-e emészteni. Megértik majd a történetet? Végig tudnak majd menni azon az úton, amire el szerettük volna őket vinni? Azt gondolnák, hogy megőrültünk? A válaszom az volt, hogy leszarom. Higgy nekem, ezt a lehető legjobb értelemben mondom. De ennek a dalnak értünk kellett megszületnie, csakis értünk. Ha túl sokat agyaltunk volna rajta, vagy megpróbáltuk volna felhígítani, csak elrontottuk volna. Végül is azt hiszem, hogy a legjobb döntést akkor hoztuk, amikor nem kötöttünk kompromisszumokat, hanem hagytuk, hogy a dal az legyen, ami lenni szeretne. És a végén az anyukáink együtt énekelhettek Liza Minelli-vel, és felfedeztem, hogy az anyukám úgy énekel, akárcsak egy cigány, ami a legmenőbb dolog a világon.

10. sleep

 - Frank –

 Nagyon szeretem ezt a dalt. Ez is később, L.A-ben született, kábé abban az időben, amikor a ’Famous Last Words’ is. Olyan mélyen érint, amikor tényleg elkezdődik, nagyon imádom azt a hangulatot, amit előidéz. A dal mögötti inspiráció néhány lúzer mozi, és egy megszállott ház a hollywood-i domboknál. Imádom azt a kazettára-rábeszélős cuccot, amit Gerard csinált, a frászt hozza rám.

11. teenagers

- Frank –

 Ó, jesszus, emlékszem a napra, amikor Gerard először elénekelte nekünk a dalt NYC-ben, az emberek azt gondolták, hogy megőrült, hah, szerintem néhányan még mindig azt gondolják. Na mindegy is, szerintem ez egy remek dal, nagyon szeretem a szövegét. Meg voltak a kétségeim azzal kapcsolatban, hogy a lemezre kerüljön-e, mert nem voltam benne biztos, hogy az emberek tényleg fognak-e arra koncentrálni, amit Gerard mondani akar (plusz, Hambone-nak nem tetszett a dal)... de azt hiszem, most itt lehetőségem van arra, hogy erről is beszéljek. Ha megérted és tetszik neked, jó, tökéletes. De ha nem érted, OLVASD EL A SZÖVEGET figyelmesen. (Hambone, te is meg fogod szeretni egyszer). Köszönöm, ennyi.

12. disenchanted

 - Ray -

 Mielőtt még L.A. –be értünk, ennek a dalnak ’Shut Up And Play’ volt a címe. Még az amerikai nagykoncert turnéra való felkészülés alatt írtuk, és elhatároztuk, hogy hozzáadjuk az előadandó dalok listájához. Mindig remek fogadtatása volt, és nagyon különbözött a többi dalunktól, ami mindig egy plusz. A stúdióban végül egy igen nagy változáson ment keresztül szövegileg, de a zene elég közel maradt az eredeti változathoz. Ez az első dal, amihez vonósrészeket szerettünk volna rakni, és nagyon szépen be is vált. Amit nagyon szeretek bennük, az az, hogy diszkrétek maradnak. Csak egy alig észrevehető réteget adnak, hacsak nem hallgatod különös figyelemmel a dalt. És ez az első olyan dalunk is, ahol az akusztikus gitár is megjelenik. Pengető nélkül kellett játszani, ami miatt nagyon ideges voltam. Amikor akusztikus részt veszel fel, minden egyes árnyalat megjelenik a zenében, ugyanakkor minden egyes apró hiba is. Ha figyelmesen hallgatod, hallani fogod, ahogy a szék nyikorog alattam, amikor azért mocorogtam, hogy kényelmesebben helyezkedhessek el. Egy csomószor újra kellett venni, amíg végre jól játszottam el a részt. Rob érdeme, hogy a dal ma olyan, amilyen. Minden egyes gitár, minden egyes réteg csak nagyobbá és nagyobbá tette. Ő egy zseni, ha gitárrészekről van szó, és ezt ez a dal is mutatja.

- Frank -

 Ennek a dalnak az eredeti változatát akkor írtuk, amikor az amerikai nagyturnénkra kellett felkészülnünk. De már olyan régen volt az, hogy csak összeültünk és írtunk, hogy már nem bírtuk nélküle. Szóval az eredmény a dal lett, amit akkor még ’Shut Up And Play’-nek hívtak. De a turné végére és a Black Parade megírásának kezdetére szerintem már mindannyian túl voltunk rajta, szóval akkor befejeztük és más számokon kezdtünk el dolgozni. De a közeli barátok, kollégák, és Mikey Way nem nyugodtak addig, amíg újra elő nem vettük. Szóval elővettük, de az utolsó pillanatban, az azelőtti napon, mikor már el kellett kezdeni a stúdióban felvenni a dobokat. Gerardnak és Raynek volt egy ötlete, hogy hogyan lehetne változtatni a dalon, és a keverőszobában játszották el akusztikus gitáron, és tényleg gyönyörű volt. Még aznap változtattunk rajta pár dolgot, és fel is vettük. Ebben a dalban van az egyik kedvenc szövegrészletem: „I spent my high school career, spit on and shoved to agree, so I could watch all my heroes sell a car on TV” (a középiskolás éveimet leköpdösve és háttérbe szorítva töltöttem, és nézhettem ahogy az összes hősöm kocsit ad el a tévében). Haha, tiszta, keserű gyöngyszem, ilyenkor szeretem azt mondani Gerardnak, hogy túladagolta a zseni pirulát.

13. famous last words

 -Ray -

 A dal a lemezkészítés legsötétebb időszakában született, L.A-ben. Az összes addig írott dalaink közül ez volt, amire leginkább illett, hogy rock. A középtempó jellemzi, amivel addig sosem próbálkoztunk; az összes dalunk vagy lassabb, vagy nagyon gyors. De ez most segített abban, hogy az első dobszók hangsúlyosabbak legyenek, majd ez fokozódjon, amikor a gitár is belép. A gitár egyszerű itt, mégis nagynak hat a dob dübörgése miatt. Nagyon tetszik, ahogy a bevezető növeli a feszültséget, amíg a versszak elkezdődik. A versszak ugyanaz maradt a stúdióban is, mint korábban, de a refrén meg lett változtatva, ami a dal előnyére vált. A refrén addig lassabb volt, de Rob ötlete volt, hogy a tempó maradjon ugyanaz, mint a versszakoknál. Először nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e változtatni, mert a refrén előtt volt egy pillanatnyi dráma, ami így a változtatással hiányzott. Hogy mekkorát tévedtem... az, hogy a ritmus megmaradt, a refrénben levő vokálnak teljesen új életet adott, és az eredménytől tényleg mindenkinek elállt a lélegzete. Emlékszem, hogy elmentem kávéért, plusz még volt néhány dolgom, kábé egy órát voltam távol. Amikor visszaértem, Rob és Gerard már felvették ezt a hihetetlen refrént, ami teljesen új és más volt az addigitól. Emlékszem, hogy a hideg futkosott a hátamon, amikor először meghallottam. Nem csak a dallam gyönyörű, hanem a szöveg is tényleg hozzám beszélt.

A refrénhez kellő hangszínek beállítása jó dolog volt. Ha ismered Rob munkáját, akkor tudod, hogy az ő műve a valaha volt legagresszívabb gitártónus, aminek a neve „White Hot”. Ezt nagyon jól a Jawbreaker ’Dear You’-ján tudod megfigyelni. Lényegében, amikor egy gitár csak úgy előbukkan a semmiből és fenékbe rúg, az a „White Hot”. Mi ezt még tovább akartuk fejleszteni. Rob nagyon izgalomba jött, és csak úgy ontotta magából az új tónusokat, mi meg abba se tudtuk hagyni a röhögést, mert az összes cucc hangos volt, koszos, és gyönyörű. Mindannyian el kezdtünk kiabálva neveket adni a tónusoknak, akár csak a gyerekek. Végül megszületett a ’Nemesis’ és a ’Black Fire’, amit akkor hallhatsz, amikor a refrén belép. Azidőtájt, mikor ezt a dalt írtuk L.A-ben, egy csomó Blizzard of Ozz-t hallgattam. Randy Rhoades az egyik kedvenc gitárosom, és egy olyan szólót szerettem volna, ami a stílusához hasonlít. Ez az, ahonnan az inspiráció jött. Valami zaklatottat, kétségbeesetett, érzelmekkel teli cuccot akartam, szóval végighallgattam a kedvenc Rhoades szólóimat, majd aludni mentem. Másnap reggel az első dolgom az volt, hogy a kezembe vettem a gitáromat, elindítottam a dal már meglévő demóját, majd elkezdtem játszani, ami csak jött. Mindig is tetszett, ahogy Randy néhány hangjegyet megdupláz, de különböző ritmusban játssza őket, vagy ahogy harmoniát ad egy vagy két hangjegyhez, szóval ezt próbáltam én is megcsinálni. Igazán a szóló végefelé figyelheted ezt meg. Azért vagyok megelégedve azzal, amit végül is írtam, mert ezt tényleg az adott pillanat ihlette, és jól mutatja, hogy akkor mit éreztem.

Frank feljött ezzel a remek pengetős résszel, ami a szóló utáni csendesebb részben van; az egész földöntúli, és egy másik tájra visz el téged, mielőtt a dal teljes erővel visszatér. Ami nagyon fasza volt, hogy ezt a részt csak véletlenül találta ki, és nem is hiszem, hogy felfogta, hogy milyen remek ez a rész, amikor először játszotta. Szóval, amikor a csendes rész után újra visszajön a dal teljes erővel, akkor hallhatod, hogy milyen volt a régi refrén. Vicces, hogy végül is hogy használsz fel egy bizonyos részt egy másik helyen, és gyakran jobban működik ott, mint az eredeti helyén. Írtam egy kis ismétlődő részt erre a szakaszra, amikor a refrén visszatér, szerintem ez szépen vezeti le a dalt. Doug, a technikusunk, nagyszerű munkát végzett azzal, hogy a dal végénél a zenét fokozatosan lehalkítja, és legvégül csak az éneket hagyja meg.